Dörög az ég, s hajnal óta esik. Mintha a tegnap estét siratná, hogy vége van. Pedig hogy indult.. fülledt volt az idő, és hosszú sorokban sorakoztak az emberek a kenesi református templom előtt. Azt hittem, hétkor kezdődik a koncert, ezért félnyolcra érkeztem, nem akartam találkozni veled, tudtam, nem zártál a a szívedbe.. mégis el akartam menni. S te néhány perccel 8 előtt már elkezdtél játszani. . Egy nagybőgőssel, az ország legjobb nagybőgősével. Megint sikerült megtalálnod a legjobbat, de ez nem csoda, hisz folyton kutatsz..:) Keresed a tehetségeket.  Örömzenéltetek, majd a harang 8 kongatására elkezdődött a koncert. Előbb egy kis Bachot játszottál, ami elkezdte feloldani az összes szomorúságot, és fáradtságot, ami bennem volt... Majd a filmslágerek következtek. A templom tömve volt, a lépcsőkön is ültek az emberek, s a templom előtt is hallgatták a muzsikát. Meleg volt, párás meleg, az emberek a filmslágerek szövegével legyezték magukat. Egymást taposták, hogy láthassák, játszol. Majd, ahogy jelezted, 20:45 perckor, Bach halálakor, elkezdtetek Bachot játszani újra. Édes búsan, majd jazzesítve. Egymásnak adtátok az ütemet, így még sosem hallottalak muzsikálni. Az ujjaidat mintha nem is te vezetted volna, pedig te voltál az, aki ott ült, abban a néhány percben megvolt az a tündéri elem, amiről Márai írt az isteni alkotásról:

"a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen”

Játékteret hagytál a nagybőgősnek és az ütősnek is a D-mol toccatában és fúgában, aki kisebb mazsorettes számmal kápráztatta el a nézőket. Kicsit szerelmes voltam abban a másfél órában, amiben megajándékoztál minket a lelkeddel. Fájt a szívem, hogy el kell mennem az utolsó vonattal, pont akkor, amikor belekezdtetek Bach egyik darabjának új feldolgozásába, pedig kérted, maradjunk még egy kicsit. De csak én jöttem el, s én talán nem vagyok olyan nagy veszteség. ..Az úton a vonatig elkísért Bach muzsikája,s majd megszakadt a szívem, amikor hirtelen csend lett és fel kellett szállnom..

De bennem maradt egy pici rész, amit tőled kaptam: „egy kávéskanálra való az ősködből,
mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel...”

Ide másolom egészében egészében is, hogy írt Márai a tündéri elemről:

"Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az

északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen, mert látni
és olvasni is lehet mellette. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos,
arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is.
Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből,
mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak
„nagy” vagy „tökéletes” művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a
feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."